Díszmagyar - Az álhírgyár

Azt tudjuk, mert saját bőrünkön érezve megtanultuk (már aki elég idős hozzá), hogy a modern demokrácia alapköve a többpártrendszer. Az átkosban egyeduralkodó állampárttal szemben a rendszerváltás elhozta nekünk a boldog többpártrendszer ígéretét, amit a valóság hamar leredukált két váltó pártra, meg a sertepertélő kicsikre. A hatalom ágenseinek megoszlása ugyanakkor szerkezetileg semmi újszerűt nem mutat, hiszen ma is a 18. század végén, 19. század elején kialakult kettősséget tartja, amit rendszerint jobb és bal, vagy népi és urbánus, netán konzervatív és liberális, esetleg nemzeti, vagy nemzetietlen szocialista címkével jelölünk. A kommunizmus számomra annyira értelmezhetetlen és torz, hogy ellentétpárt sem tudok állítani mellé. 

A pártok szerepe

 

• a társadalom és a politika kapcsolatának megvalósítói
• a közvéleményt formálják,
• választási alternatívákat dolgoznak ki
• nézeteket egyeztetnek.
• vezetőket választanak

funkciói

 

• érdekek aggregálása (begyűjtése, egyesítése, összegzése)
• érdekek artikulációja (kifejezésre juttatják)
• szakszervezetek, társadalmi érdekképviseletek keresése
• internáló, integráló funkció
  • az emberek valahova tartozzanak **beintegrálja az egyént a társadalomba
  • a közös program megvalósítására politikai akaratképzési folyamatban való résztvétel
• politikusok rekrutációja, szelekciója
  • lehetőséget biztosít karrier építésre (kulcspozícióra, kinevezésre a közjogi tisztségekre)
    • nem kell érteni a szakmához(!)
• kormányzati, illetve ellenzéki szerepkör .

/wikipédia/

A fentebbi, pongyola összefoglaló a szabad enciklopédiából származik. De mi lehet egy pártnak az a köz-feladata, amiért a polgár az adóforintjaival támogatja? Már túl azon, hogy csinovnyikokaT neveljen a maga számára, akiket aztán ország világ színe előtt megversenyeztet abban a reményben, hogy közszereplővé válik a jelöltje. Netán magas pozícióba jutva képviseli pártja óhajtásait.

A közvélemény formálása nem több, mint propaganda. Önmagában sem nem jó, sem nem rossz, de a felfogásom szerint csak ezért kár belé ( ti.: a pártokba) a támogatás. A jó bornak is kell a cégér, de aki megélte az agitprop időszakát, az ugyancsak gyanakvóan tekinthet bármiféle propagandára. Arról nem is beszélve, hogy a modern marketing és a pszichológia eszközeivel szinte bármit el lehet adni, bárkinek, de a megfelelő szakemberek drágák, az állami támogatás pedig a jó ügyek helyett leginkább adminisztrációra és kommunikációra megy el. 

A politikus utódgeneráció kineveléséről ugyancsak nem gondolom, hogy az közfeladat volna, amit az oktatás amúgy meglévő támogatásán túl, egyéb támogatásokkal kellene ösztönözni. Azt sem gondolom, hogy a Bojtos-orrú Medve Pártot, a Hétszűnyű Koponyányi Monyók Szövetséget és a Halvaszületettek pártját a választópolgárnak kellene ellátnia irodával, kávéval, titkárnővel, szolgálati gépkocsival és infrastruktúrával. Minden párt lássa el magát abból a bevételből, amit a támogatóitól kap. Persze ez ránézésre sem igazságos, hiszen hogy adjon annyit egy kisnyugdíjas, mint egy nagytőkés? Legalább az érdekek tisztán látszanának, mert afelől ma sincs kétségem, hogy a retorikán túli valóságban, a kisnyugdíjasok jóval hátrébb vannak a preferencia listán, mint a nagytőkések.

Hiszek benne, hogy a parlament jó dolog. A két-házas országgyűlésben hiszek, ahol az alsóházat a pártok küldötteiből, a népképviselet elvén a választópolgárok töltik fel; a felsőházban pedig szigorúan pártoktól független személyek, az oktatás, tudomány, művészet, ipar és gazdaság, régiók, kisebbségek, civil és érdekvédő szervezetek küldöttei foglalnak helyt. A kétkamarás rendszer illeszkedik a tradicionális magyar politikai élethez, és Európában sem példa nélküli.

Ilyen formában képzelem el a (vár)megyei közgyűléseket is, ahol a gyűlés tagjainak egy része pártos, más része az országgyűlési felsőházhoz hasonlóan pártsemleges személyiség. Mellesleg, ha már a vármegye szóba került, akkor nyilván nem árulok el titkot amikor elmondom azt is, hogy a parlamentáris királyságban hiszek. Akár királlyal, akár kormányzóval, de a főhatalom az elképzelésem szerint felette áll a napi politikának. A hatalom, a jogok és kötelességek forrása pedig a magyar Szent Korona Őfelsége, amit megválasztása esetén a király, hiányában a kormányzó személyesít meg. 

Ugorjunk vissza a jelenbe. A többpárti rendszer kellő legitimitást elnyerő ellenzéki oldala alkalmas arra, hogy megakadályozza a túlzott hatalom koncentrációt, a hatalmi ágak összevonását, a hegemónia kialakulását. Persze érdekes kérdés, hogyan irányíthat egy elvben demokratikus kormányt a választási küszöböt alig átlépő, a parlamentbe is épphogy csak bekerülő párt, mint annak idején az SzDSz tette ezt az MSZP-vel és az országgal. 

A demokrácia nagyon képlékeny valami. Ne feledjük, hogy az NSDP törvényes választáson került hatalmi pozícióba Németországban. És az MKP is elvben demokratikusan került hatalomba Magyarországon, csak hogy két végletet említsek az elfogultság elkerülése érdekében. Tehát a demokrácia elvei önmagukban semmitől sem védenek meg, sőt a példa szerint egyenesen sugárutat biztosítanak a diktatúrák kialakulásához. Aki a fentebbi példékkal kapcsolatban esetleg enyhe kényszerről, vagy választási csalásról beszélne, annak felhívnám a figyelmét, hogy 2006-ban is  megfogalmazódott a választási csalás gyanúja, amit nem sokkal később a megválasztott kormányfő ismert be a kiszivárgott beszédében ("hazudtunk reggel éjjel meg este..." teljes őszödi beszéd)

Ugyanakkor erre a pártok nélküli kétkamarás parlament is alkalmas volna, tehát a demokrácia alapjait nem fenyegeti az sem, ha az állam megvonja a támogatást a pártoktól.

Ami az egyik irányból jól mutat, hiszen az egypártrendszer mindent uraló eszmeiségével szemben, bizonyos tekintetben tágabb teret enged, az a másik oldaláról szemlélve mégsem más, mint a totalitárius hatalom újabb, talán szükségszerűen kifinomultabb, talán egy fokkal emberibbnek látszó, de mégiscsak elnyomó eszköze. A pártok eredendően egyfajta közvetítők, kezdetben a tagság véleményének szócsövei a hatalom birtokosai felé. Ezt a funkciót kizárólag olyan rendszerben tudom működőképesnek gondolni, ahol maguk a pártok nem részei a hatalomnak, kizárólag kommunikációs csatornák.

Mára olybá tűnik, hogy a pártok sorsa az elvben képviselt ügyek sorsánál is fontosabb -és ebben a választási sikerek arányában eloszló állami támogatás is szerepet játszik, de egyébként is, mintha a cél által szentesített eszközökké nemesedtek volna a pártok, miközben fölébe is kerekednének az elvben szolgált eszmének.

Ha a tőzsdén a brókerem nem abban érdekelt amiben én, akkor semmi nem zárja ki, hogy az ő gyarapodása az én káromra történjen. A négyévenkénti választások úgy működnek, mint egy börze. A pártok nem tesznek mást, mint üzérkednek a választópolgárokkal, pontosabban a rendszeresen mintavételezett, választói akaratnak nevezett voksokkal. A pártok, eszmékre, ideológiákra, vékony szeletekre bontják a valóságot, és ezekbe a szeletekbe csomagolva teszik fogyaszthatóvá (és összességében felismerhetetlenné, átláthatatlanná) saját valóságelképzeléseiket. Végeredményben a jóllakott választópolgár remélhetőleg, egy időre legalább is elfelejti maga képviselni a valóságról alkotott nézeteit, mert azt úgy is megteszi helyette a támogatott (bármelyik) párt.

Mindezek tetejében ráadásul teszik ezt közfeladatnak álcázva, közpénzből úgy, hogy némelyik szereplő azon kívül, hogy fizetésért valamely pártnak dolgozott, semmi mást nem csinált az életben. Az adóforintok pedig csak gurulnak, gurulnak, és a demokráciát féltve fizetjük azokat a pártokat, amik végső soron maguk rombolják a valódi demokráciát.