Ez egy amolyan visszaemlékezés az elmúlt évek márciusaiból. Elmúlt nemzeti ünnepek szelleme.
Az első emlékeim egyike, hogy nemzetiszínű zászlókat kellett festeni az óvodában. Szerettem csinálni, Előbb a papírra kellett festeni a piros és zöld csíkokat, majd ki kellett vágni és a hurkapálcikára ragasztani. Rengeteg gyönyörűséges Magyar zászlót készítettünk. Csak azt nem értettem, hogy mi a fenének kell piros, sarlókalapácsos zászlókat is készíteni. Én jószándéktól vezetve azt kérdeztem, ez milyen zászló? -Hát nem tudod, te kis butus: Ez a szovjetúnió zászlaja. -És március 15 nem magyar ünnep? -De igen, és mi nagyon jóba vagyunk a szovjetúnióval, ezért tesszük ki a piros zászlókat is. Aztán néhány év múlva, amikor már kicsit többet tudtam a történelemről, akkor az előző kérdések mellé kerültek újabbak is.
Az első szabad március 15. Ketten mentünk egy barátommal. Persze, hogy ott kellett lennem. A múzeum előtti tömeg hatalmas volt. Amikor megjegyeztem, hogy át kell verekedni magunkat a tömegen, hirtelen mintha megnőtt volna a tömeg. Legalább is körülöttünk sokan lettek. Feltűnően sok volt a rendezvényen az utcaseprő. És mindegyiknek a mellénye alól kilógott a rádió antennája... Hát igen, a szemetet gyorsan el kell takarítani, arra meg kell a gyors kapcsolattartás...
Aztán sokáig nem mentem rendezvényekre. Évekkel később egyszer megint voltam, de csak megerősítette a véleményem. Nem kedvelem a tömeget. Nem szeretem magamon érezni, ahogy a személyiség feloldódik a nagy egységben. Én erre nem vagyok alkalmas. A korábbi májuselsejei együtt masirozós rossz emlékek, a rádiókapcsolatban álló utcaseprők, a teleszkópos száron lévő halszem optikával a megfigyelt csoportokat fényképező technikusok és ez az egész átpolitizálódott hangulat engem nem vonz.
Soha többet nem mentem el ilyen ünnepélyekre. Tévéből néztem a testőtáncot Demszky rendezvényén, ahogy az alacsonyan szálló tojások előtt nyitogatták az ernyőt. Tévéből láttam a 2006-os eseményeket. A tüntetőket verő azonosíthatatlan rendőrnek látszó tárgyakat. A maszkot viselő, rendőrautót és kukát gyujtogató, tüntetőnek álcázott tárgyakat. A véletlenül elindult tankot. A saját maga előtt képzett mocsárban megfeneklő locsolókocsit (vízágyú), és a TV székházat ostromló embereket...
Az utóbbi években inkább kirándulni mentünk az állami ünnepeken. Hallottam sokaktól, hogy ilyenkor félnek. Nagyanyám úgy engedett el régen, hogy vigyázzak magamra, mert ez a készülődés... Vigyázzak magamra... Aztán hallok sok olyat, hogy inkább elmennek a városból, mert forradalom készül, mert terror készül, zavargásokra készülnek. Mások meg pogromoktól félve zárják magukra a lakás ajtaját. Szomorú ünnep az ilyen!
A parlament előtt ott voltam ősszel a tüntetők között, akik aztán tényleg megunták és hazamentek. Akkor azt mondtuk: Ez nem a te őszöd, aztán kiderült nem is a miénk. A maradék demonstrálót meg kitessékelték az ország háza elől, mert parkosítás után műveleti területnek minősítették a parkolót és környékét. Nincs ilyen fogalom a rendőrség eszközkészletében és szóhasználatában. Nem baj, Görgényiék megalkották ezt is. És valóban hadművelet volt ez. Hadművelet a demokrácia ellen. De én most nem is erről beszélek.
Most március 15ről beszélek. Arról, amit nekem jelent. Arról, ami bennem megfogalmazódik az ünneppel kapcsolatban. Nem szeretem aktualizálni a történelmet. Nem szeretem, de látom a párhuzamot -bár egy kicsit erőltetett. Ettől a tavasztól sokan várnak sokat. Sokan készülnek a változásra, arra, hogy majd varázsütésre megjavulnak a dolgok és hirtelen virág sarjad majd a hó alól. Sokan hisznek a csodákban és várják a csodákat. Pedig nem csoda vár ránk, hanem kemény.
Március 15., reggel fél kilenc. Erős szél fúj, elviszi a felhőket látni helyenként a kék eget. Az állami ünnepségeket kordonok mögé záró hatalom valószínű, hogy utóljára ünnepel zárt körben. Orbán budára megy -azt mondják megfutamodott. Mi is megfutamodunk, idén is inkább kirándulni megyünk -ahogy eddig is.
Utolsó kommentek