Díszmagyar - Az álhírgyár

Korábban már írtam a sajátpénz-rendszer működtetésének előnyeiről. Egy hasonló rendszerről hallottam a napokban.

Amikor a nép egyszerű gyermeke nem kap állami támogatást, akkor nem kell rögtön az ajtót rátörni a bürokrácia palotáiban dolgozó ügyintézőkre. Azt egy másik nép fiai jobban tudják nálunk csinálni. Nekünk össze kell fogni, és érvényesíteni a saját érdekeinket. Ha nem megy az állammal karöltve, akkor az állam nélkül kell, és lehet is.

Svájcban, a világháború után nagyon súlyos elszegényedés fenyegette a vidéki lakosságot, elsősorban a parasztokat. A bankok nem adtak hiteleket, mert nem találták jó adósnak az elszegényedő földműveseket. Ha nincs pénz, nincs gazda(g)ság sem.  Kitaláltak hát egy rendszert, amivel mégis meg lehetett alapozni a jövőt. Nézzük, mi is ez.

Akinek segítségre volt szüksége, mert javítani kellett a tetőt, a kerítést, a gépet, az elment az önkormányzathoz és segítséget kért. Nem pénzért, segélyért ment. Az önkormányzat kiküldte az egyik falubélit, aki elvégezte a munkát. Nem kapott érte pénzt, de tudta, hogy amikor nála adódik baj, az önkormányzat kiküld hozzá is valakit, aki elvégezte a munkát. Akinek gabonára volt szüksége, az azt kért az önkormányzattól, akinek élelmiszerre, az azért kopogtatott.

Az önkormányzat úgy működik, mint egy adatbázis. Tudni lehet, hogy a Hans ért a gépekhez, őt lehet küldeni javítani. Jürgen tetőfedő, Kurtnak marhái vannak, Michael búzát és más növényeket termeszt. Amikor segítséget kapnak a közösségtől, a polgármesteri hivatalban feljegyzik, mert az emberi természet mégis csak olyan, hogy felejt, de a hivatal nem. Ezt a segítséget aztán le lehetett dolgozni ugyan így, a közösség egy másik bajba került tagjánál, de terményben vagy húsban is lehetett „fizetni”. Aki nem a faluban dolgozott, hanem egy közeli városban, és se terménye, se használható munkát nem tudott adni, az a munkát vagy beszolgáltatást kiválthatta pénzzel is. Ebből származott a hivatal, vagyis a közösség anyagi bevétele.

Ebből a közösség már nem csak az aprócseprő ügyeket tudta elintézni, de arra is jutott, hogy a fiatalok taníttatását fizessék belőle, akik majd a munkájukkal fizetik vissza. Tanult emberekre épp úgy szüksége van a közösségnek, ahogy a parasztra és a kétkezi munkásra. A tanult fiatalok, mérnökök, ügyvédek jó szolgálatot tudnak tenni a közösségnek, aminek ők is megbecsült tagjai, hiszen szükség van rájuk (is!).

Amikor elkezdték törni a fejüket, hogy miből lehet több bevételt szerezni a falunak, a közeli, addig kihasználatlan hegyoldalból sípályát álmodtak meg. Igen ám, de az állam nem nyújtott segítséget és a  bank sem adott hitelt, mert a paraszt továbbra is rossz adós volt a szemében. Nem maradt más, kalákában álltak neki a sípálya elkészítésének. Aztán a hozzá kapcsolódó útnak. Aztán jöttek a turisták, akik szállást kerestek, szolgáltatásokat vettek igénybe és ezért hajlandók voltak fizetni. Aki komoly munkával nem tudott hozzájárulni a köz javához, az elkezdett emléktárgyakat készíteni a látogatóknak. Így aztán nem maradtak élősködői az öregek és elesettek sem a rendszernek.

Aztán, amikor beindult az üzlet, jöttek a bankok, hiszen észrevették, hogy mégis csak van itt pénz, lehetőség, és megnyitottak az első fiókok. De a paraszt, akit eddig nem segítettek a bankok, az irodák közelébe sem mentek, hiszen az eddigre már jól bevált közösség állt a hátuk mögött. Eszük ágában nem volt kapcsolatba kerülni a bankokkal. Legalább is azokkal, akik csak a hasznot lefölözni jöttek.
Viszont létrehozták a saját bankrendszerüket, ami a polgármesteri hivataltól átvette a számlákat, a pénzkezelést, de az irányítás továbbra is a közösség kezében volt. Ez a rendszer Svájcban, a mai napig jól működik.

És jöhet az adószedő, a paraszt rámutat a sípályára, és megkérdezi: hol volt az állam, amikor ezt építettük? És rámutat az útra, hol volt az állam, amikor az utat építettük? Akkor miféle adót akar innen elvinni az az állam, ami egy pillanatig sem járult hozzá mindahhoz, amit létrehoztunk.

A legendák szerint ezt az ötletet egy Székely parasztembertől tanulták el és fejlesztették tovább. Ha ez nem is volna igaz, a rendszer attól még működik a mai napig. De ez a rendszer attól működik, hogy egyiknek a másikban bíznia kell. Tudnia kell, hogy amikor segít, akkor megalapozza a viszont segítséget a másiktól. Ennek a rendszernek a bizalomban van az alapja és ereje. Bízna a másikban, saját magunkban és abban mögötte áll az egész közösség. Mert csak a közösségnek van olyan ereje, amivel meg tudja védeni saját magát, az értékeit, javait a kalandor profitvadászoktól.

Segíts magadon, az Isten is megsegít! Az összefogás és együtt tevés nem az ördögtől való, nem elvetendő csak azért, mert hosszú évtizedeken keresztül beleverték a fejünkbe a kommunizmus-féle „összefogást”

Magamat jobboldalinak vallom. Hiszek az Istenben, az Emberben, de hiszek a közös összefogás teremtő erejében is. Hiszek a magántulajdon sérthetetlenségében és az önként vállalt részvételben a közösség, így saját érdekemben.

Hiszek abban, hogy a jobboldaliság nem egyenlő a rablókapitalizmussal, a profituralommal és a globalizációval. Hiszek a kis közösségek értékeinek fontosságában. Hiszek abban, hogy a nem anyagi értékeinket, így múltunk emlékeit is védeni kell. És legfőképpen abban hiszek, hogy a felelősségvállalásból és törhetetlen akaratból lehet a múltra épülő jövőt létrehozni.