Bár ideje volna hazánk dolgaival is foglalkozni kicsit, egyelőre nem nagyon tudok mivel. A bizottsági meghalgatások különösebben nem érdekelnek, az elszámoltatás és a mindenünnen leselkedő gazdasági aknák és csontvázak is kezdenek unalmassá válni. Ahogy a tótok hisztériája is. Trianonról sem tudok sok újat elmondani, annyi mindenki mondott már annyi mindent.
Beszélhetnék a családom és a "határon túl" kapcsolatáról, de nem igazán szorosak a szálak. Az egyik ősöm sokat mulatott Kolozsvárott, de ennél többet nem tudok felemlegetni. Ha csak azt nem, hogy a pozsonyi diétákon alakították a nemzet sorsát. Ott, ahol most a tótok akarják igazgatni a rablott terület magyarságát. Visszakanyarodtem, pedig nem szeretnék.
A jövővel kapcsolatban csak reményeket és vágyakat tudnék mondani. Azt remélem, hogy a nép újra nemzetté kovácsolódik, ahol a barátságok erősebbek lesznek a politikai ideológiáknál. Az a legnagyobb elvárásom az alakuló kormánytól, hogy kezdje el a megsavanyodott levegőjű lövészárkok betemetését. Épp itt az ideje! És most már azt se firtassuk, hogy ki, mikor és hogyan kezdte el a bunkerpolitikát, már nincs értelme. Ha ebben a munkában az élen jár a kormány, akkor talán menni fog az Istenadta Nemzetnek is...
Utolsó kommentek