A fővárosi Vörösmarty téren ma kezdődik az évtizedes hagyománnyal rendelkező kézműves karácsonyi vásár. Olyan ez, mint a mesterségek ünnepe kicsiben. Sültkolbász illata keveredik a kürtőskalácséval, forraltbor gőze száll a tér felett. Árusok és vásárlók is egyformány mosolyognak. Itt egy kicsit lecsillapodik a rohanás, kicsit megállunk elgyönyörködni a sok csoda láttán. Csodák ezek! A tálak, látszik rajtuk készítője ujjlenyomata, mézeskalács, csuhé betlehem. Azért szeretem ezt a vásárt, mert végre nem a sok olcsó kacat, végre nem az értéktelen műanyag, mondjuk ki, kínai gagyi áradata. Hagyomány!
Valamit meg kellene érteni végre. A hagyományok tudást, tapasztalatot őriznek, benne találjuk meg eredetünket, identitásunkat, belőle építhetjük a jövőt. Nem a változás ellen beszélek, de a változásoknak folyamatosnak kell lennie, valamire épülőnek, ahogy a ház is, hiszen ha nincsenek alapok, a felépítmény ingatag lesz és elsöpri az első szél. Ma hagyományt őrizni sokak szemében nemhogy érték, de majdhogy nem bűn.
Ma Magyarországon Magyarnak lenni nacionalizmus, ma Magyarországon emlékezni a történelmünkre irredentizmus, ma múltunk ereklyéit meggyalázzák azok is, akik összekötik a fasizmussal, és azok is, akik politikai érdekek mellett felvonulva tüntetnek velük. Ma megszólnak azért, ha kabátom hajtókájára kitűzöm a címert és egy nemzeti színű szalagot. Nem hivalkodón, nem tenyérnyi kokárdát, csak egy diszkrét utalás nemzeti büszkeségemre. Miért bántja a szemét bárkinek ez? Miért bánt bárkit is az én büszkeségem? Ma csak meleg méltóság van? Az Andrássy úton vonuló meleg büszkeség? A liberalizmus csak addig viseli el a sajátosságok és különbségek értékét, amíg saját értékrendszere a kérdés tárgya?
Messzire kalandoztam a karácsonyi vásártól. Ma este kimegyek, körbejárom, kezet rázok a régi ismerősökkel, koccintunk, pár pohár pálinkát megiszunk, közben magamba szívom egy hagyományos karácsonyi vásár levegőjét.
Utolsó kommentek