Lehetne írni arról, hogy Gyurcsány újra a lemondással hozakodik elő. Lehetne arról, hogy ki lehet majd a jelölt. Lehetne kommentálni a kommentárokat, véleményezni a véleményezőket.

Lehetne boncolgatni, hogy vajon Bokros Lajos miért ajánlkozott a lemondani látszó Gyurcsány helyett ugyan olyan lelkesedéssel, ahogy előbb az MDF jelölésre miniszterelnöknek, majd EP listavezetőnek, de az SzDSz zászló alatt is szívesen visszavonulna a magyar történelembe. Lehetne firtatni azt a klasszikus liberális pénzügyi iskolát, amelyet képvisel, fel lehetne emlegetni az egykori világbanki szereplését és persze pénzügyminiszteri ténykedését, amikor a nevével fémjelzett csomag intézkedéseinek döntő többségét az alkotmánybírság alkotmányellenesnek ítélte.

Magáról a hírről is lehetne beszélni, hogy Gyurcsány miért most hozakodik elő újra ezzel a kártyával. Az utóbbi években rendszeresen párttársai arcába vágta a kesztyűt, hogy aztán ő már ezt így nem, akkor inkább elmegy,  és volt, hogy dühösen ki is rohant a színpadról, de elv és pártvezér-társai szaladtak utánna, hogy kiengeszteljék a mindenki Ferijét.

Így aztán akár hányszor jelentette be, hogy megy, eddig még sosem indult el úgy igazán. Pedig tehette volna, már jóval korábban. Tehette volna 2006 őszén, az elhíresült böszme beszéd után, és aztán is számtalanszor.

Szóba kerülhetne Feri színpadi alakításaiból az a fejezet, amikor zokogva menesztette közlekedési miniszterét. Felidézhetnénk a képeket, amikor a Nemzeti Himnusz alatt kezét szívére téve, átszellemült Napóleonként állt a Nemzet zászlaja alatt.

Beszélgethetnénk arról is, hogy a Hősök Terén összegyűlt Magyarok szövetségének imái meghallgattattak az égben, mert  (úgy tűnik) valóban zászlóbontó és sorsfordító nemzetgyűlésre került sor. Beszélhetnénk a változás szükségességéről, és az irányáról.

Én minderről nem beszélek, csak csendesen várom, hogy most végre valóban elköszönhetünk-e a mi nem nagyon szeretett Ferinktől.