Díszmagyar - Az álhírgyár

Egyre gyakrabban hallok különféle amerikaias neveket, amik vásárlói láncokat rejtenek. Kezdetben vala a mosóporos ügynök, akit nem lehetett levakarni, velük bárki találkozhatott. Ebből nőtte ki magát egy webes rendszer, a szisztéma ugyan az, csak a színtere került virtuális környezetbe. Meg persze bővült a termékkör és a kínálat. Aztán vagy ebből indultak el a többiek, vagy ez csatlakozott a netes irányzathoz, ezt nem tudom, de az biztos, hogy egyre gyakrabban találom magam szemben olyan hirdetéssel vagy kommenttel blogjaim némelyikén, hogy vásároljak neten és ezzel még pénzt is kereshetek.

Biztosan én vagyok túlzottan maradi, de nekem egy rúd szalámi vásárlásához is kell a személyes kapcsolat. Gondolhatnánk, hogy a szalámi az csak szalámi, de én ezt máshogy látom. Vannak olyan apró eltérések, amit a névtelen és arctalan csomag-összeállító munkások nem látnak, mert számukra nem fontosak, de nekem sokat jelent. Hogy az a bizonyos rúd szalámi épp olyan vastag legyen, épp jó legyen az állaga, kellemes az illata, a külleme, a penészrétegének a színe és sorolhatnám tovább azokat a jellemzőket, amiket egy gomb megnyomásával nem tudok eldönteni, csak ha látom és érzem azt, amit meg akarok vásárolni.

Bizonyára egy üveg kóla esetében nem gondolkodnék túl sokat. A megszokott mosóporon sem töprengenék. Ruhát sem vennék neten. Akkor sem, ha végtelen számú esetben cserélnék ki a terméket. És még úgy sem, ha közben a postaköltség nem engem terhelne.

Szórakoztató elektronikát sem weben fogok vásárolni. Fontos, hogy kézbe vehessem azt, amit meg akarok vásárolni. ÉN még a telefonomat is úgy cserélem, hogy előtte bemegyek a mintaterembe és kézbe veszem a lehetséges modelleket. Hát persze, hogy utána nézek bizonyos dolgoknak neten. Mert nekem ez egy hatalmas háttér-információs tárház, de nem áruház.

És arról se feledkezzek meg megemlíteni, hogy nem szeretnék neten, de még telefonnal sem fizetni. Én még a hitelkártyát sem szeretem. Mondhatnám, hogy a technika nem tetszik, de ez csak részben igaz. Nem szeretek „nyomokat” hagyni magam után. Elég információt potyogtatok el úgy is, hogy fogalmam sincs róla, nem akarom még azzal is tetézni, hogy a vásárlásaimat is gépesítve intézem. ÉN készpénz párti vagyok, és az is maradok.

Mindezek ellenére nem hiszem, hogy az képviseli a jövőt, ahogy én vásárolok. Én bizony szeretek kosárral a kezemben a zsúfolt piacon nézelődni. Válogatni a zöldségek között. És tulajdonképpen mindegy is, hogy zöldség, vagy bármi más. Szeretek bemenni egy boltba és néhány szót váltani az eladóval. Néha alkudozni egy kicsit. Nekem a vásárlás társadalmi intézmény.

De hát a társas kapcsolatok egyértelműen áttevődnek a határok nélkülinek vélt cyber térre. Leveleinket elektronikusan küldjük el, üzeneteinket smsben fogalmazzuk meg. Barátainkkal közösségi tereken találkozunk. Személyiségüket az avatárjaik képezik le számunkra. Egyszer eljön a nap, amikor az utcán szembejőve meg sem ismernénk egymást, ha nem csörömpölne valami barát felismerő alkalmazás az egyik tárgyunkba építve.

Elkalandoztam egy kicsit. Hogy kicsit közelítsek eredeti témámhoz, egy gondolat a bankkártyákról. A világ legnagyobb kártyakibocsátója, a Master card.  Elemzőik a költéseink alapján évekkel előre meg tudják jósolni, ha egy házaspár el fog válni. Hihetetlennek tűnik, de milliárdnyi adat áll rendelkezésükre ehhez az elemzéshez, következtetéshez.  És a jóslatok beteljesülésének aránya 90 százalék felett van! Hogy lehet ez?

Szinte mindent tudnak azokról, akik a bankkártyáikat használják. A munkahelyükről, költéseikről, azok helyéről, és ne feledjük el, hogy a házastársak kártyái alapján róluk is, és a társkártyákkal a család minden tagjáról és a szeretőkről… Ezt sokan nem hiszik el, ettől még ez az információ igaz! Abba bele se gondoljunk, hogy a távközlési és információs szolgáltatók mennyi adatot őriznek rólunk, felhasználókról, és ebből mennyi mindenre tudnak következtetni!

De nem ezt akarom most firtatni, a vásárlói hálózatokról akartam beszélni. Bemész a boltba, ott megveszed a terméket és a fizetésnél átadod a vevőkártyádat, vagy a vásárlói azonosító számodat. A vásárlás után néhány fillér kedvezményt kapsz, cserébe egy csomó adatot generáltál egy adatközpont számára. Ugyan ez történik akkor is, ha internetes áruházban vásárolsz, csak ott még az sem biztos, hogy külön kedvezményt kapsz az otthagyott adataidért.

A dolog marketingje abból áll, hogy amikor vásárolsz, akkor a vásárlásaid után pénzt kapsz. És pénzt kap az is, aki a zárt rendszerbe bevitt téged is. Így aztán hamar felismered a következő lépés szükségességét. Vigyél be a rendszerbe még legalább három embert, hogy az ő költéseik után ők is megkaphassák a hihetetlen néhány filléres kedvezményt, és te is a rád eső részt. Színtiszta piramis játék ez, ahol a pár fillér kedvezményért rettenetesen boldog vagy, meg persze azért, hogy ehhez az elit klubhoz tartozol. Igazán sokat nem fogsz vele keresni, de ebben a nehéz gazdasági helyzetben az a pár forintocska is jól jön. Még jót is cselekedsz, mert annak is jól fog jönni, akit beviszel a rendszerbe.

Mivel nem vagy irigy és a lehetőség előtted is ott lebeg, hogy sokat keress ezzel, még szereted is azokat, akik létrehozták, kitalálták, vagy Magyarországra behozták ezt a fantasztikus lehetőséget. Napról napra gyarapodik azoknak az üzleteknek a száma, akik csatlakoznak a rendszerhez. Tegnap még csak három ilyen volt, de ma már több mint 3… azaz négy. De az is lehet, hogy a csatlakozott üzletekben nem kapsz kedvezményt, csak pontokat a vásárlás értékéknek arányában, amiket a kártya mögötti számlán gyűjthetsz, mint a „szupersop” kártya.

A sok filléres ide-oda könyvelések végeredményében persze százmilliós tételek gyűlnek össze. Ezt a kapott három filléres kedvezményemmel nehéz elhinni, de a piramis csúcsán lévők számlája bizony vastagabb… És ami még kumulálódik, az a mérhetetlen mennyiségű adat, amivel fogalmunk nincs mi történik… Ezeket az adatokat jó pénzért lehet adni-venni a megfelelő piacokon. Ez persze csak fikció, a valósággal bármilyen egyezés csak a véletlen műve lehet -de azért elgondolkodni érdemes rajta.