A felvidéken rendre létezésük alapjától kívánják, kevéssé európai módon megfosztani egyes polgártársaikat a pimasz kis tót atyafiak. Pusztán azért, mert amazok anyaországuk és (felmenőik ősi) állampolgárságát fel, jobban mondva vissza vették. Emezek meg a Szlovákot vennék vissza tőlü(n)k. Nem tudom mennyire általános ez, de egy külföldi ismerősöm kérdezte nemrég a következőt: Ha Szlovákiában olyan rossz a magyaroknak, minek mentek oda? Értem én a viccet, csak nem szeretem! Meg kellene tanítanunk Európának saját történelmét.
Ha minden magyar származású Szlovák állampolgár büszkén vállalná magyarságát, akár azt is, hogy elveszíti a mostanit, az a helyzet is előállhatna néhol, a színmagyar vagy többnyire magyar lakta vidékeken, hogy több lesz a nem polgár, mint a polgár. Az a terület meg, ahol nagyobb számban magyar állampolgárok élnek és csak elvétve, vagy kisebbségben vannak bebírók, az általában Magyarország. Ergo a tótok önként visszaadják ezen területeket, így is enyhítve a Trianoni kárt. A maradékot majd tárgyalásos úton vesszük vissza.
De nem csak felső-Magyarországban vannak érdekes dolgok. A napokban kapta kézhez honosításának elutasítását egy Nagyváradon élő, magát Magyarnak, pontosabban Magyarábnak mondó férfi. Mohamed Hasan Osman egy olyan közösséghez tartozik, akik magukat magyarábnak nevezik. Az egyes nézetek szerint ötvenezres, mások szerint 10-12 ezres lélekszámú, Afrikában élő közösség életben tartja magyar gyökereinek emlékét. Nevük nem a magyar és arab összevonása, hanem azt jelenti: magyar-ab, vagyis magyar törzs.
Na már most úgy lehet, hogy ezek a messzire szakadt hazánkfiai még 1517ben érkeztek a Kárpát medencéből mai (Egyiptom és Szudán határvidéke) területükre, mint janicsár seregtestek. Az tudva lévő, hogy janicsárok azokból a gyerekekből lettek, akiket a török itt-ott elrabolt és törökként nevelt fel. Ők viszont a mai napig számon tartják magyar származásukat.
És a dilemma: Egyszerűsített honosítását az kaphat, aki papírokkal igazolni tudja, hogy ősei egykor magyarok voltak. A magyarábok léteznek, ehez kétség sem fér. Ahogy ahoz sem, hogy magukat magyar eredetűnek vallják a mai napig. Még az sem volna probléma, hogy dokumentumokkal alátámasszuk a magyarábok létezését általában véve.
Alapos okunk van elhinni, hogy amikor I. Szelim szultán Egyiptomot meghódította, Európából (Kárpát medencéből) származó janicsárokra bízta a határ őrizetét. A hajdani végvári vitézek leszármazottai a Nílus egy szigetét birtokba véve, gazdag települést hoztak létre. Magyarárti, azaz Magyar-sziget, Vádi halfa városánál, a Nílus egyik szigete. Elszármazott testvéreink Itt hoztak létre virágzó mezőgazdaságra és kereskedelemre épülő közösséget.
Hiába tudnak hitelesnek elfogadott oklevelek az 1517-es "honfoglalásról", a Núbiában letelepített magyarokról, az eltelt közel 500 év távlatából ugyancsak nehézkes, hogy a szóbeszéden, mondákon kívül mással is igazolják magyar voltukat az egyes személyek. Hiába tudjuk, hogy általában véve léteznek a magyarábok, de nem tudják igazolni, hogy 500 évvel ezelőtti ősük Mátyás Magyarországáról elhurcolt és janicsárként nevelt katonaként szolgált I. Szelim seregében.
Az eltelt 494 esztendő (12 nemzedék) mégiscsak félezer év, hosszú idő. Ennek ellenére a magyarábok nem feledték eredetüket. Ismerős ez a konok kitartás a vitatott származás mellett. Olybá tűnik, hogy a magyarnak folyton bizonyítania kell, amit hisz. Ott, a Kárpátoktól messzi Núbiában azt kellene bebizonyítaniuk, hogy ősöreg ükeik Mátyás vitézei voltak. Hogyan? És a Kárpátok túloldalán élő, elmagyarosodott románnak tartott csángók hogyan bizonyítsák, hogy ők bizony nem elcsángált szeklerek, hanem saját országuk fogyott ki alóluk. És mi, itt a maradékországban, a gúnyhatár innenső felén azt bizonyítanánk, hogy mindannyian Hunok vagyunk, a Szkíták sarjai, a pusztai íjfeszítő népek egykori urainak leszármazottai.
Utolsó kommentek